Hős

- Akkor az apám egy hős volt? – kérdezte Tom újra és újra az anyjától.
Egy kopott kanapén ültek a szűk kis nappaliban, és fényképeket nézegettek. Az a kép volt Tom kedvence, ahol apa  anya hasához hajol, és beszél hozzá. Hozzá, aki még abban a nagy, kidomborodó hasban van. Nem is értette, hogy került be oda, pedig már annyiszor kérdezte az anyját. Az anyját, aki azon a fotón még fiatal és gyönyörű. Hosszú, barna haja volt, most meg rövid és fénytelen, az akkor napbarnított, feszes bőre most ráncos és fakó.  Persze Tom nem látta a különbséget, ő most is gyönyörűnek látta az anyját, aki a képen csak egy fiatal lány, hosszú szoknyában. Tekintetét az apjára szegezi, arra az izmos, rövid hajú férfira, aki mosolyogva simítja meg őt, illetve azt a nagy pocakot.

Marica nem szerette ezt a képet, egyenesen utálta. Ez volt az utolsó képe Thomasról. A férfiról, aki lehozta neki a csillagokat is, de csak azért, hogy megmutassa milyen szépen ragyognak, majd egy hatalmas lendülettel visszadobja őket, fel az égbe, elérhetetlen messzeségbe. Thomas, az amerikai békefenntartó, aki egy évig állomásozott a városban. Akinek elhitte, hogy őt szereti a legjobban ezen a világon. Éppen csak egy kicsit túlzott. Ebben az országban lehet,  hogy őt szerette, de szeretett másokat is, egy másik világban, túl az óceánon. Különben miért ne jött volna vissza? Mi oka lett volna rá, hogy elmenjen? Lejárt a misszióm, mondta neki, most el kell mennem egy kis időre. De mire a gyerek megszületik itt leszek, ígérte, miközben éjjelente a hasát simogatta. És ő elhitte.

Hitte még akkor is, amikor a szülőszobában egyedül vajúdott hosszú órákon keresztül. Az apa? Kérdezte megvetően az ápolónő, aki az adatokat rögzítette. Katona, külföldön harcol, vágta rá rögtön, mire a szigorú arcvonások kisimultak. Hitte még akkor is, amikor elfogyott a pénz, amit a férfi hagyott, hogy vegyen meg mindent, ami a gyereknek szükséges.

Ez adta a bátorságot, hogy felkeresse a haditámaszpontot. Az őr a kapunál rendes volt, nem küldte el a fiatal anyát kisbabával a karján. Beengedte, tovább irányította. Ott azt mondták Thomas Palmer nem szerepel a nyilvántartásukban. Ő nem bírta tovább, összeomlott. Az asztal másik felén ülő katonanő nézte, ahogy Marica tíz évet öregedve az ajtó felé vonszolja magát és gyermekét.

Várjon, szólt utána, lehet, hogy rosszul értettem a nevét. Van itt egy Parker, ütközetben esett el két hónapja, Irakban. Nem lehet, hogy ő az? Az anya ránézett az alvó kisfiúra, majd a nőre, akinek tekintetéből melegség sugárzott. De igen, suttogta elhaló hangon. Akkor jöjjön, üljön vissza, kitöltjük a papírokat. Nem találtunk más hozzátartozót, így a fia jogosult a hadiárvákat megillető juttatásokra. Nem sok, az tény, de remélem egy kicsit segít. Elárultam, suttogta Marica maga elé, miközben aláírta a több oldalas nyomtatványt.

- Anyu, ugye hős volt? – ismételte meg Tom a kérdést.

- Igen, kisfiam, Thomas Parker egy hős volt – simogatta meg gyengéden a kis szőke fejet.

De az apád egy utolsó önző görény, gondolta.


A fenti történetet ez a kép ihlette.